|
Vallásszabadság –
kicsit máskép
Napjaink fiatalságát
ritkán érdekli, hogy Erdélyben kinek, minek köszönheti, hogy szabadon
gyakorolhatja vallását. Illetve pontosítanék, arra is rákérdez: milyen
vallását? Ugyanis csak papíron van az neki, és ez jobbik esetben is mindössze
három-négy alkalmi templomlátogatásra korlátozódik – némi öniróniával
fogalmazva. Mit tehet az unitárius kollégium ebben az esetben?
Nos,
megpróbál alternatív toborzó módszereket alkalmazni annak érdekében, hogy a diákság
érdeklődését felkeltse egy korántsem elhanyagolható ünnep irányába, amely nem
más, mint az 1568-as tordai országgyűlésen kimondott vallásszabadság, amelyet
Dávid Ferencnek (is) köszönhetünk. Erre a megemlékezésére az unitárius
kollégium Kovács Sándor unitárius teológiai tanárt hívta meg, hogy előadást
tartson a diákoknak az eseménnyel kapcsolatosan.
Hallgathattam
már ugyanerről a témáról előadást a négy év során, és várható volt, hogy újabb
érdeklődéskeltő ötletekkel fogja mondandóját fűszerezni az előadó, arra
gondolva, hogy nem egyetemi hallgatók előtt áll. Abban korántsem kételkedem,
hogy egyetemi előadásait kevésbé érdekesen tartja a teológiai fakultáson.
Lényegében egyet tett csupán: korszerűsített egy régmúlt eseményt azzal, hogy
kreatívan, interaktívan, és más megközelítésből szemléltette mindazt, ami e
jeles napon történt.
Mindazok
számára, akik csupán keveset vagy semmit nem hallottak a vallásszabadságról,
fontos volt a vizuális elemek bevetése, hogy elképzelhessék mindazt, ami ott
történt. A teremben egy vetítővásznon láthattuk Körösfői Kriesch Aladár A
tordai országgyűlés című festményét, amely Dávid Ferenc alakját ábrázolja a
középpontban, körülvéve mindenkivel, aki fontos volt az ország számára
akkoriban. Az előadó célja az volt, hogy következetesen felépítse a festményen
szereplő emberek kapcsán a történelmi szeletkét, amelyre kíváncsiak voltunk.
Alakról alakra haladva sikerült képet alkotnia a mi képzeletünkben egy olyan
eseményről, amellyel az átlagdiák egyáltalán nem foglalkozik.
„Lefegyverzett”
bennünket humorával, néhol (ön)iróniájával, amely természetesen nem a
megemlékezésre vonatkozott, hanem hullámzóvá tette azokat a magyarázatokat,
amelyeket a történelmi személyekhez fűzött. Ebben az volt az igazán kellemes,
hogy nevetéssel fűszerezve sokkal hamarabb befogadtuk a témát, mint reméltük
volna. Dávid Ferencről mindössze annyit mondott, hogy nem maradt meg róla
hiteles kép, így csak találgatni tudtak mindazok a művészek, akik megörökíteni
szerették volna.
Ezt
követően, a kép szerkesztését figyelembe véve, sorban beszélt az unitárius
főpapot körülvevő alakokról. János Zsigmondról, akit interaktívan mutatott be
nekünk (ő kérdezett, mi válaszoltunk, ha mertünk). Annyit emelt ki hogy nem
volt ugyan férfiideál, de művelt volt, több nyelven beszélt, zenélt stb. Így
mindannyian ráéreztünk arra, hogy János Zsigmondban éppen ez az, ami
különlegessé teszi az erdélyi fejedelmek sorában. A Báthoryakkal kapcsolatosan
megemlítette azt a történelmi kulisszatitkot, hogy a festő nem tudta eldönteni
István és Kristóf közül, ki az idősebb, ezzel is összpontosítva a történelmi
kontextus korántsem felhőtlen helyzetére. Dávid Ferenc vetélytársát, Méliusz
Juhász Pétert az „igazi jó barátként” említette, amit diáknyelven adott elő,
felidézve a protestáns tudós erős nyelvezetét, Blandrata Györggyel pedig
elsütött egy eretnek-viccet, amely kapcsán megértettük, hogy miért is menekült
ő Lengyelországba, a ferences szerzetes pedig a „jobbik fajtából” való volt,
hiszen a protestantizmus iránti érdeklődése miatt kapott helyet a képen Heltai
Gáspár előtt. Ez utóbbi, a képen, a bibliából igazolja Dávid Ferenc szavait, ám
ez túlságosan is látható volt ahhoz, hogy az előadó ne mellőzhesse úgynevezett
ellenpedagógiájával azt az információt, hogy Heltainak nem csak nyomdája volt
Kolozsváron. Mindamellett, hogy szép számban nyomtatták ott akkoriban a
könyveket, „de ez nem fontos” – mondta Kovács Sándor.
Sikerült
beszédébe beleépítenie a kolozsvári fiatalok sajátságos beszédstílusát,
hangsúlyozván jelenlegi helyzetünket is, de poénként kezelve mindezt, valamint
az örökös nő-férfi „harcot”, hiszen a festményen a nők a háttérben szerepeltek.
Mellesleg a kollégium dísztermének falára is csak a nagy unitárius férfiak
kerültek fel, mivel „a nőkre nem volt már anyagi fedezet”. Mindez természetesen
csak korabeli és korunkbeli vicces társadalomkritikának minősül.
Kovács
Sándor célja az volt, hogy a fő tudnivalókat mellékes információk mögé
bújtassa, korszerű előadónyelvezettel, mintegy lelépve a diáklépcsőre, a
tanárokat is szívből megnevettetve. Ugyanakkor ezeket pont az érdekes
kulisszatitkok tették megjegyezhetővé. A vallásszabadság mai jelentősége ezért
az ő szemében kreatív és emberi megközelítésű tény, amely által műveltségünket
úgy gyarapíthatjuk, hogy közben nevelve nevetünk. Úgy gondolom, hogy sokkal
inkább megmarad az emlékezetemben egy hasonló előadás, mint egy adatcentrikus
információbomba, amely unalmassá tesz egy amúgy is kényes témát a fiatalok
körében. Ebben az iskolában azonban – mint láthatjuk –, sokminden lehetséges.
Sánta Miriám Gabriella, XII. H
Forrás: Szabadság
napilap
|
