Hírek

Könyvkapkodó

Bővebben...:

Milan Dzilsky Slovak motorbiker's presentation about Siberia

Bővebben...:

9-10. heti gyümölcsnap

Bővebben...:

SzékelyKapuk-ZöldKapuk

Bővebben...:

Legfrissebb videó

Támogatóink

Veronika különös személy volt. Teljesen egyedül élt egy város szélén, egyszobás panellakásban. A tömbház, amelyben élt, egy nagy, üresen álló, kiadó telek mellett volt és ez őt nagyon zavarta, mert a kopár táj még jobban befolyásolta az amúgy is élettelen és kopár lelkivilágát.

A lány különössége azonban nem lakhelyétől függött, hanem egész életfelfogásától. Soha, senki nem értette meg őt azért, mert éjszakánként egy szál kabát alatt meztelenül megbújva bolyongott a város forgatagában. Veronika mindig egyedül érezte magát és - jogosan. Soha egyetlen barátja nem volt, segítőtársa, akivel szinte bármit megbeszélhetett volna. Ezért elhatározta az ő nagy magányossága hajnalán, hogy megnémul. Ettől kezdve nem szólt egy szót sem, arra számítván, hogy az emberek így őt majd észreveszik és élvezettel foglalkoznak majd vele ezután.

Természetesen az emberek nem voltak ilyenek. Talán észre sem vették a változásokat, Veronikának meg egyre könnyebben ment a hallgatás. Sokszor, éjszakánként járva parkokban és a város végén figyelte és elemezte a csendet.

Egy idő után aztán észrevette, hogy nem éri el a célját, vagyis azt, hogy az emberek foglalkozzanak vele. De hát mit is vár el tulajdonképpen tőlük? Az ember teljesen vadidegen személyektől nem várhat sem választ kérdéseire, sem gyógymódot bajaira, sem kedvességet rigolyáira. Veronika mondhatnám lehetetlenséget várt el az emberektől. De őt ez nem zavarta különösképpen.

Egy napon szintén a nagy egyedüllétében siránkozva tollat ragadott és elővett egy ív papírt. A papír engedelmesen feküdt az asztalon, a napsugár melegen rásütött és ragyogó színt adott neki. Ezt a színt veronica úgy nevezte el, hogy beszédes fehér. Rájött, hogy új dolog született és ezt ő teremtette, gondolatai gyümölcsének tekintette. A beszédes fehér papír mellett ott volt a toll, fekete tintával. A tinta sötéten, bársonyosan csillogott az átlátszó toll belsejében. A lány a sokatmondó fekete nevet adta neki és közben ugyaolyan érzés kerítette hatalmába, mint a fehér lapnál. "A kettőt egyértelműen az írás kapcsolja össze"- gondolta Veronika és nekilátott. Magányosságát, buta életfelfogását feledve nekilátott, hogy egy beszédes fehérből és egy sokatmondó feketéből egy színes világot teremtsen. Művének ezt a címet adta:"A csend szava".

Csak úgy ömlöttek belőle a gondolatok és szinte hallani merte, ahogy a csend néma szaván át tollbamondja neki a színes világot. Veronikátlenyűgözte sajáj műve, a gondolatsorok és az egész önmagában. Eufórikus érzések kerítették hatalmukba kiváltván az újabb és újabb szivárványos gondolatokat. A lapon minden volt: félmondatok, mondatok, versek, bekezdések és több lapot is teleírt elbeszéléssel.

Közben leszállt az est és a Hold jótékonyan besütött a pici ablakon. Veronika mostmár átolvasta művét és javította azt. Az az ötlete támadt, hogy ezzel megszínesíti a sajtó világát és egy lapban közli művét ország-világ előtt.

Más nap elment egy kérőlevéllel egy szerkesztőséghez, ahol azon nyomban elfogadták az irományt és a másnapi számban meg is jelent.

Az emberek ettől sem változtak meg, de  másnap Veronikát kellemes meglepetés érte. Valaki becsöngetett az ajtaján. A küszöbön egy fiú állt és egy kicsi lapot tartott maga előtt; a papíron ez állt: "Brúnó vagyok". Veronika elképedt, de hamar meg is nyugodott és elmosolyodott. Behívta Brúnót és megnézte jól magának. A fiú fülig vörösen vigyorgott és volt benne valami, Veronika számára aranyos. Brúnó megragadott egy tollat és egy noteszt vett elő, amire ezt írta: "Bocsánat, amiért így jelentkezem. Én néma vagyok és tudok olvasni. Megláttam a tegnapaz műved az újságban és rájöttem, hogy ez nekem szól." Veronikának ez nagyon jól esett. Ő is tollat fogott és nekilátott. Ő elmesélte, hogy miként adta ki magát némaként, elzárkózva a külvilág elől, amíg a múzsa nem lehelt csókot a homlokára. Brúnó erre azt írta, hogy ő is magányos volt eddig. De - mostmár nem. És kacsintott hozzá. Veronika elmosolyodott, a lapra pedig azt írta: "Mostmár nincs szükség arra, hogy megszólaljak. Te vagy a csendem szava."    

                                                            Sánta Miriám, IX. H

FaLang translation system by Faboba
December 2018
H K Sz Cs P Szo V
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6